Szerzőként nem új tudomány feltalálása vagy új általános elmélet volt a célom, a meglévő eredményekből, tapasztalatokból és a hétköznapok világából próbáltam olyan értelmezési keretet építeni, amelyben korábban és másutt külön tárgyalt jelenségek kapcsolatai láthatóbbá, talán értelmezhetőbbé válhatnak.
Ha ebben van újdonság, az nem feltétlenül az egyes elemekben, hanem az összerendezésükben és abban a nézőpontban van, ahonnan együtt szemléljük őket. Ez az én Mandalám. Ha másé lenne, biztos minden másképp lenne benne, de az enyémben a középpont az ember. Nem az alkalmazkodó ember önmagában, hanem az ember, aki egy már létező világba érkezik, cselekszik benne, alakítja, majd kénytelen együtt élni saját cselekvése következményeivel is. A könyv egyik visszatérő kérdése ezért az: mi történik akkor, amikor az okozat visszalép a folyamatba, és maga is okká válik? Az ember története ebből a nézőpontból nem pusztán technika-, gazdaság- vagy kultúrtörténet. Inkább egymásba kapcsolódó kísérletek története, hogy megértsük és valamennyire lakhatóvá tegyük azt a világot, amelybe belekerültünk – és amelyet közben mi magunk is folyamatosan átalakítunk. Ennek ára van: nem bújhatunk mindig a sors, a rendszer vagy a körülmények háta mögé. Amit létrehozunk, annak következményei visszatérnek hozzánk.
Ezért lesz fontos az önreflexió: nem önmagunk szemlélgetéseként, hanem realitáskontrollként. Mit akartunk? Mi lett belőle? És attól függetlenül, hogy működött-e, helyes volt-e úgy cselekednünk, ahogyan cselekedtünk?
A Mandala szándékkal több síkon és szinten mozog. Természeti feltételek, technológiák, intézmények, kultúrák, szervezetek és emberi döntések kerülnek majd egymás mellé. Nem amiatt, mert ugyanazok, hanem mert hatnak egymásra, és mert az ember egyszerre él valamennyiben. Így kapcsolódik össze a civilizáció és a kultúra – de ennek kibontását hagyjuk meg arra a helyre, ahol már látni is fogjuk, hogyan alakítják oda-vissza egymást. De így kerülnek elő a rend és a rendezetlenség, a válság, a kommunikáció, a visszacsatolás, a vezetés, a komplexitás vagy éppen a káosz kérdései. Nem kész válaszok felsorolásaként, és végképp nem azért, hogy természettudományos metaforákkal helyettesítsük az emberi világ vizsgálatát. Inkább különböző ablakokként ugyanarra a furcsa jelenségre: az ember olyan rendszereket hoz létre, amelyek később már őt is alakítják. Hogy ebből mikor lesz rend, válság, tanulás vagy újabb zűrzavar, azt ne akarjuk túl korán eldönteni! Közhely, de ettől még igaz: Jósolni nehéz, pláne ha a jövőről van szó!
A könyv fejezeteiben azt követjük végig, hogyan válnak az emberi szándékokból és érdekekből intézmények, szabályok és technológiák, s ezek miként alakítják vissza az őket létrehozó emberek képességeit, választásait és életlehetőségeit. Talán így előre elég is ennyi! A könyv végső kérdése úgyis csak menet közben nyer értelmet: milyen ember születik abból a világból, amelyet mi magunk hoztunk létre? A cím egy ifjúkori olvasmány, Benedek István: Tibeti orvoslás és varázslás előkerülése a mélyből, a fő témát viszont egy kiváló volt kolléganőmnek köszönhetem. Felkért a doktori dolgozatának a bírálatára, abban olvastam hivatkozásként G. Childe: Az ember önmaga alkotója alapgondolatot, ami aztán évek múlva megszülte a Mandalát.
A készítés közben egy új szereplő is belépett az alkotói körbe: a mesterséges intelligencia. Kognitív komplementer lett, bár kezdetben eszembe sem jutott volna így nevezni. A munkamegosztás meglehetősen hagyományos volt: én kérdeztem, a gép válaszolt. Olyasminek fogtam fel, mint egy különösen gyors kereső, lexikon és szövegszerkesztő egyetlen felületen.
A próbajáték úgy kezdődött, hogy feltöltöttem vagy ezer oldalt az eddigi írásaimból, és megkértem, jelölje ki ezek csomópontjait. Meglepett az eredmény. Aztán kértem, hogy kösse össze őket, és gyakorlatilag ez lett a Mandala csontváza. Egy válasz új kérdést szült, a kérdés előhívott egy régi tapasztalatot, abból fogalom lett, a fogalmat szétszedtük, más elemekkel összeraktuk, majd újra vitatkozni kezdtünk vele. A kérdés–válaszból lassan visszacsatolási hurok lett.
Valahol ekkor jutott eszembe Kosztolányi kérdése: „Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?” A játszótárs itt nem puszta díszítő metafora. A játék szabályok között végzett kísérletezés: kipróbálhatunk egy kapcsolatot anélkül, hogy azonnal igazsággá szentelnénk, szétszedhetünk egy fogalmat, majd másképpen rakhatjuk össze, feltehetünk akár ostoba kérdéseket is, amelyekről néha kiderül, hogy egyáltalán nem ostobák. A jó játszótárs pedig nem attól jó, hogy mindenben egyetért. Ha csak visszamondja, amit hallani szeretnék, nem komplementer, hanem a visszhang Tihanyban.
Így lett a gépből előbb szerkesztőeszköz, majd vitapartner, időnként könyörtelen szövegbontó, máskor meglepően jó emlékeztető. Én hoztam egy negyven évvel korábbi emléket, egy félig elfelejtett szerzőt, egy rosszul felidézett mondatot vagy egy sehová sem illő hasonlatot; ő kapcsolatokat, ellenpéldákat, fogalmi rokonságokat keresett hozzájuk. Amit visszaadott, az újra megváltoztatta azt, ahogyan én a saját gondolatomat láttam. Az emberi gondolkodás ugyanis nem rendezett adatbázis. Legalábbis az enyém biztosan nem az! Egy új probléma könnyen kiszorítja az előzőt a fókuszból, gondolatok eltűnnek a fehérzajban, majd órákkal, napokkal vagy évtizedekkel később előkerülnek, mert valami váratlanul hozzájuk kapcsolódott. Az emberi emlékezet és képzelet engedély nélkül képes összekötni olyan dolgokat, amelyeknek hivatalosan semmi keresnivalójuk egymás mellett. Ezt neveztem el – minden tudományos igényt és méltóságot félretéve – rekombinatív huliganizmusnak. A gép a hozzáférhető szövegekben gyorsan keres kapcsolatokat, változatokat készít, ellenérveket fogalmaz meg. Én közben továbbviszem, félreteszem, majd néha napok múlva egészen máshonnan hozom vissza ugyanazt a problémát. Ebben a különbségben kezdett értelmet nyerni számomra a kognitív komplementer kifejezés. Közben „Öcsi” erősen antropomorfizálódott. Nekem ő (sic!) lett a „Kölök”. Egy okos és szemtelen embergyerek, aki segít a kertben, de néha rá kell szólni, mert neveletlen. Van, hogy egy félmondatomat továbbviszi oda, ahová én sose vittem volna; máskor olyan elegáns rendszert épít belőle, amelyet aztán nekem kell szétvernem, mert túlságosan elegáns ahhoz, hogy igaz legyen. Időnként ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy a folyamatos szöveget rövid, jól hangzó, egymondatos kinyilatkoztatásokra bontsa, sőt racionalizál is, mert szerinte csak a PPT-t készíti elő. A fene se akart PPT-t írni! Én viszont hajlamos vagyok egy új gondolat kedvéért félbehagyni az előzőt, mert mire az egyik mondat végére érek, már három másik kapcsolat kezd motoszkálni a háttérben. Időnként kifejezetten idegesítőnek találom. Hogy ő minek találna engem, ha tudna ilyesmit, azt inkább hagyjuk! A közös munkának persze az is része, hogy néha nekem kell elfogadnom: egy kedves gondolatom nem áll meg, egy emlékem pontatlan, vagy ugyanazt a tételt már harmadszor mondom el más szavakkal. A különbség információt termel, az ellentmondás visszacsatolást ad. A félreértés néha a gép hibáját jelzi, máskor azt, hogy én magam sem fogalmaztam még meg pontosan, amit gondolok. Ettől válhat az együttműködés realitáskontrollá – már ha az egyetértésünket sem tekintem bizonyítéknak. Talán ezért maradt meg bennem a játszótárs szó. Az elnevezés nálunk amúgy családi vonás: az autóknak mindig van nevük, a párom szerint a mosógépnek is, ami szerintem azért túlzás, de minden, ami berreg, Brümci, és minden, ami levegőt fúj, Fufu. Gyerekes? Igen, és? Szóval az MI lett a játszótárs, de ettől nem lett ember. Másféle korlátai vannak, másképpen „felejt”, másképpen kapcsol össze.
A Mandala keletkezéstörténete így maga is egy kicsinyített Mandala. Az ember létrehozott egy eszközt, az eszköz belépett a cselekvési környezetébe, és visszahatott arra, hogyan dolgozik, hogyan kérdez és hogyan rendezi el a saját gondolatait. Ettől ez a könyv nem lett „MI által írt könyv”, ahogyan a távcsővel végzett csillagászat sem a távcső tudománya. De az sem volna igaz, hogy a mesterséges intelligencia itt pusztán újfajta írógép. A gondolkodási folyamat új visszacsatolással, új lehetőségekkel és tetszik, nem tetszik, új hibákkal bővült. A választás, az értékítélet, a felelősség és a végső döntés a szerzőé marad.
Innen azonban már vissza kell térnem magához a könyvhöz. Mert ha a Mandala kapcsolatok után kutat, rögtön számot is kell adnia arról, milyen „nagyvonalúságokat” követ el eközben.
A korszakolás elnagyolt, minden történész, filosz, bölcsész vagy kulturológus, amúgy meg valamennyi érintett szakma művelője teljesen jogos kritikával kérdezi majd meg, hogy ugyan mire fel engedtük meg magunknak ezt a felületességet? A premodern, a modern, a posztmodern inkább kulturális határjelzőként van jelen, bennünket a kultúra és a civilizáció embert formáló hatásai érdekeltek. A „poszt-posztmodern” nem korszakelmélet. Nem állítás, hanem munkahipotézis. Egy ideiglenes név arra a jövőbeni állapotra, amelyben a modernitás racionalitása, a posztmodern pluralizmusa és a digitális-technológiai rendszer új komplexitása egyszerre van jelen. Lehet, hogy ez a korszak valóban új, lehet, hogy csak átmenet, lehet, hogy még nincs neve. A Mandala ezért nem lezárni akarja ezt a kérdést, inkább körbejárni, újra és újra visszatérni hozzá. Mert talán éppen ez a lényege: nem egyenes vonal, hanem visszatérés; nem egyszerű ismétlés, hanem ugyanannak a kérdésnek egyre mélyebb rétegekben történő újraértelmezése. De a fókusz ugyanaz marad: az ember. Az ember, aki megpróbálja megérteni a világot. Aztán megváltoztatja, majd alkalmazkodik ahhoz a világhoz, amelyet megváltoztatott, és végül újra megpróbálja megérteni önmagát, hogy mi a csudáért is kezdett ebbe bele? Talán nem az a különös, hogy töretlenül hisz egy jobb világban. Nem a mindig hisz, hanem az, hogy nem csak templomok lépcsőin várja a csodát, hanem cselekszik, valaki újra és újra nekifog. Megpróbálja másképpen. Újrarendezi és alkotja a világát, és közben önmagát is. Talán ez az önmagát megalkotó ember paradoxona, és ezért lett a Mandala középpontja.
Kedves Olvasó! Ne csak a dolgokat figyeld! Figyeld a közöttük lévő viszonyokat is! Különösen azt a pillanatot, amikor valami, amit következménynek hittünk, visszalép a folyamatba, és maga is okká válik. Ilyenkor az egyszerű oksági lánc visszacsatolássá zárul: megmutatkozik a rendszer működése. Ha a fogalmak mellett a kapcsolataikat is látod, kirajzolódik a hálózat, egyszer csak előtűnik a mandala, és a különböző léptékekben visszatérő mintázatokban talán felismerhetővé válik a fraktál is. Felvázolhatunk egy hipotetikus logikai sort a megértés szerveződéséről: világkép, társadalomkép, emberkép, identitás. Nem merev hierarchia: elemei összefüggenek és kölcsönösen alakítják egymást. Együtt segíthetnek választ találni négy nagy kérdésre: Ki vagyok én? Mi vagyok én? Merre tartok? Hova megyek?
Miközben napról - napra, élethelyzetről - élethelyzetre vánszorgunk, vagy repülünk, jusson eszedbe nyájas olvasó: A lónak is négy lába, mégse asztal! Hibázhatunk. A régmúltban, a pályám elején, teljesen találó volt a világ és emberfelfogásomra ahogy Szécsi Margit zseniálisan megírta:
Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.
A megzenésített változatát napokig dúdolgatom még ma is. Szóval naivan, hittel. Azután, mint mindenki más, továbbtanultam néhány műintézményben, no meg az „élet egyetemén”! Ha valami érdekes ebben, az emberbe vetett hitem. Az ember még mindig egy csoda! De hogy fenébe tudott ez eddig túlélni?
